Felül – lent.
Kívül – bent.
Viszonyított szavak.
Kinek hol a vihar?!

Igaz belső lelkek,
átfedésben élnek.
Igaz ez is, az is
nincs igazán hamis!

Te vagy csak a mérce,
a te igazad létez!
Veled érez a Fű,
mely csak úgy kinő.

Ő is egyszerű lény,
ki éli saját életét.
Irtják vagy nevelik,
nem mindenhol szeretik.

Kinek van igaza?
Irtónak? Vagy Szeretőnek?
Hát nem! A Fűnek!

Ki ott enged gyökeret,
hol a magjából kikelt.
Ki ahogyan néz őrá,

nem a Fűről szól,
hanem az Ítélethozóról!

Itt van ez a gyönyörű, érett gyümölcs a fán, ami szép, mosolyog, telítve az élet édes nedvével és húsával; magjában hordozva annak bölcsességét és folytonosságát.

Első vándor: nem szakítja le, mert azt gondolja: ez a gyümölcs oly szép, hogy nem érdemli meg. Ezért csak gyönyörködik benne.

Második vándor: a saját szenvedései miatt nem látja a gyümölcs különleges szépségét.

Harmadik vándor: úgy véli, - ez a gyümölcs olyan szép, hogy biztos nem igazi – ezért hagyja a fán.

Negyedik vándor: "Csak egy harapás kellene belőle! Az egész túl sok lenne nekem."

Ötödik vándor: tiszta szívéből kívánja. Az övé lesz.

Oly tiszta vagyok,
mint egy gyermek.
Kérlek hát,
ne bánts engem!

Virág vagyok,
liliom.
Szeretet az
otthonom.

Szívemben nyíló
virág, kitárt
szirmaival ölel.
Kinyílik, ha
szeretetre, szép
szavakra lel.

Érzékenysége a
szépsége.
Mélysége a
gyönyörűsége.
Eredetisége a
legfőbb erénye.

Ez a te virágod!
Vigyázz hát rá
nagyon!
Ha kinyílok,
mindenem neked
adom:
a testemet, a lelkemet,
gyönyörűszép szívemet!

Mögöttünk a nyáj.
A táj elvarázsol tán?
Belőlünk a szó.
Szív mélyén a való.

Befelé nyílik az út
és innen nincs kiút.
A táj is benned él!
Tükrözi fényed lényegét.

A táj is olyan,
mint te magad!
Csak azt láthatod, mi
mélyen benned van!

Kivetül és nem
láthatsz mást,
csak a benned,
benned élő csodát!

Orvosok!
Mit markol
markotok?

Beteget?
Ki betegségtől szenved?
/Zsebbe pénzt tesz./
Ki szolgálta a hazát!?
Ki kiszolgáltatottan
várja a halát!?
Ki az, ki másnak
árkot ás………?

Mindegy. Mert már
nem kell ő:
a kiszolgált nő.
Haszontalan léte:
társadalom fölénye.

Elmúlásban lévő,
veled nem összeférő,
hasznot nem hajtó hajó,
mely elúszhatna már!
Nem baj, ha várja halál!
Hajtsa egyedül párnára fejét!
Ki hasznot nem hajt,
az már nem él!

Te is leszel puha ágyban!
Benne, benne mostohátlan
létezésben,
mi szemfedőd fedé le!

Elérkezett a búcsúm.
Életem egy szaka zárul!
Oly sokszor megéltem már!

Sok szépet adtam és kaptam,
szeretetben maradtam.
Szép éveket éltem itt át!

De mint minden búcsú, mely
megnyit egy új kaput, hol
ismét és ismét adhatok!

Az ismeretlen mezsgyéjére lépek,
de ugyanúgy ott is lesznek fények!
Hát búcsúzom!

Isten legyen Veled
Szaknévsorom!

Minden, ami túl…..,
Mi helyett dúl? –
Testedben érzed.
Lelkedben létez!
Puffadásig etted lelked!
Dagadt hasad hasad.
Arcodra vörös pírt írt
a mértéktelen ital.

Májad lázad,
testeden áthat a
szűrt fényű hajnal.

Kéjt kér tested.
Lelked nem lel
igaz talajt!

Mindegy. Nő kell.!
De csak ő nyer.
/Ha akar/.

Kibírhatatlan élet!
Csak narkóval
kél fel újra a nap.

Kibírni csak így lehet
ezt a rohadt életet!

Hosszú az út.
Belül van a kiút!
Alohama!

Mi az ha van?
Mi az, ha nincs?
Ki mihez viszonyit?

Tudod? Ha nincs:
mi lett volna?
Ha lett volna,
boldog volna?:

az Ember, ki
mindig a múltban
kel fel.

Vagy a jövőben él.
Nem éli – élete
lényegét.

A MOST: csoda!
Boldogság otthona!
Döntésen áll a szabály!

Miként a nap
is felkel,
így neked is
döntened kell!

Megérint a múlt.
S túl mindenen
engem megkeres.
Átörökölve szülői
szenvedést, mely
bennem tovább él.

Miért nem vetem le
végre, hagyom ott
e képeket?
Miért kell cipelnem
tovább az évezredes
hagyományt?

Láncok kapcsolódnak
újra össze bennem .
A múlt képei
mintákat rejtenek
lelkemben.

Összetépjem e képeket?
Vagy megértsem?
Megértve elengedjem?
Igen! Ez a megoldás!
Az elfogadás.

Megértve és elfogadva,
szeretettel elbocsátva.

Elme: Kelme.
Mit megveszel.
Vele nem élvezel.
Hiú ábránd
vár rád!
S megvéd
TŐLED.
Talán….

Minden elmúlás halál.
A tájban is fáj az ősz.
Az eső is halkan szendereg,
a szívemben az érzés is
képeket temet.
Megélt élmények hűs
hajnalt ígérnek; s lassan,
lassan kihunynak a fények.

Az elmúlás is gyönyörű!
A fejére koszorú kerül.
Lába köré sok-sok virág,
hamvas szőlő nedvet kínál.

Tanulság volt e kapcsolat.
Életünk másfelé halad.
Szeretetünk összetart.
Szívünk most már mást akar.

Fájdalom. Mert
anyád vagyok.
Fájdalom, ha
rád gondolok.

Szívem kincse,
mért vagy távol? -
E hazától, mely
nálam tárul?

Én itt vagyok
mindig veled.
Szíved mégis
messze ölel.

Miért?

Gyermekáldást kértem.
Meghallgattatott.
Méhemnek gyümölcse
megfogantatott.

Hónapokig hordtalak
a szívem alatt.
Édesen, becézve
simogattalak.

Gyümölcsét egy napon
elengedi a fa.
Születésed napját
ünnepeljük ma.

Köszönöm, hogy
lehetek édesanyád!
Szívemből szeretlek!
Áldásom Rád!

Gyermeki áldás.
Vigyázz rá!
Oly megtisztelő!

Vedd komolyan
kérlek, mit mesél,
s mely neki fontos!
Te elfelejtetted már,
hogy volt ez neked!

Téged nem áldott
kezek fogadtak, s
álmod nem vették
komolyan! De te
felnőtt ésszel, s a
reménnyel tudhatod,
mily kincs, mit
fogadott öled!

Ne akard, hogy
más legyen ő,
mint mit vállalt!
Hagyd, hogy szabad
ember legyen kincsed!
Mint tengernek a gyöngy.

Ne rökönyödj meg
mit nem értsz belőle!
Mert őt még átjárja a
fény, mit te már feledsz!

Figyelj, figyelj rá!
Tanítód!

I.
Egy találkozásban
a lehetőségek
tengere rejlik.

Kialakulását
inkább engedd,
mint alakítsd!

II.
Találkozásunknak nincs
miértje, csak létezése.
Telhet egy szép beszélgetés,
nyílhat út a minden felé!

III.
Dolgozz magadon,
hogy boldog lehess!
S másokat is
boldoggá tehess!

IV.
Engedd!
És tégy érte!

V.
Minél beljebb jutsz,
annál kijjebb jutsz!

VI.
Aki másnak árt,
magán áll bosszút!

A harmónia akkor valódi, ha nem mutatjuk, hanem van…..!
A mutatásból a gyermek hamisságot tanul.
A gyermek érzékeny lény, ki bár érzi, hogy hamis e kép,
mégis a szülői minta az útmutató: hogyan élheti túl az életét….!

Nem az a szülői feladatunk, hogy mutassuk a harmóniát,
hanem, hogy őszintén éljük azt!

Méz fakad a fából,
cseppek a nektárból.
Földre hull a szem.
Látom idefenn….
vagyok, nagyon
jó itt nekem.
Látom, mit látnom
kell, kinyílik szemem.
Eddig nem láthattam, mert
csukva volt nekem.

Most látom csak igazán,
milyen a táj, a valóság!
Eddig lepel fedte el
igazi szemem.

Karjaidba zárva,
fekszem az ágyban.
Csend van.
Csak a szívünk
dobban.
Lüktető dallama,
testünk ritmusa.

Lágy morajlás
hallik, s képekben
zajlik a most,
az itt, mi e percben
fogantatik.

Nincs múlt és nincs
jövő! Csak a percet
élvező pár, melyet a
szeretet zár össze.

Messze, a hegyeken
túl a múlt.
A jövő még nem itt
lévő esély.
/Ezért zárul ki e
percből/.

A szív kitárul, a
pillanat átölel.
Az ITT és MOST:
igazán mélyre
visz el!

Megélheted a lényeget,
ha magad a percnek átengeded!

Boldog napot!
Boldog hetet!
Virágeső hulljék
Neked!

Kirándulás: nem más,
mint elmeelengedés.
A táj elvarázsol,
megbabonáz..
Ezt várd és ne mást
tőle, szívedbe behatol
e varázs és elcsitul
annak zaja.

Aha! Ez hát az
igazi varázs, melyet
átélni oly csodás veled!
Neked nyílik meg a fény!
Ez tény, hogy oly sötét
helyen, hol eddig éltél,
nem lehet!

De ím, itt a csoda
mit hiszel: a hegy
belőled jövel és
nem ott áll! Káprázat,
mit látsz! Igazán: érzel.
Mit szemed érzékel,
az a homály.

Apró energia gömböcskék
vesznek körül. Ember!
Te is ebből létezel!
Csak gondolod, hogy
tested hús és vér!

Remény ölelte álmod
várod minduntalan!

Ha háztetőket látsz,
s az érzés nyomaszt,
nézd a kis folyót,
mi szintén ott
halad!
Nem baj, ha kicsi,
akkor is ott van ő!
Szíved mélyét
melengető.

Gyermek! Téged vernek?
Vagy szavakkal büntetnek?
Kérlek ne tedd ember!
Levezekelt bűneid
terhe mellett cselekszel?
Kérlek ne tedd!

Kincsed minden pontján
kincs. Akkor is ha
sír. Vagy úgymond
hisztizik. Belső
szennyét dobja ki!

Javaslom becézd,
simogasd kincsedet!
Mivel ő egy
gyümölcs, mely
kezed alatt érik
meg. Lesz belőle
felnőtt , ő is
büntet vagy dicsér.
A te mintádat viszi
életének körén.

S majdan, ahogy
gyermekével bánik,
tükrében nézheted
magad. Csak
meg ne bánd, ahogy
őt látod kincsével!
Tükrében meglátod
az eget, s a földet,
mely te vagy!:

Mint tengerben a
csillagkép, miképp
te nevelted gyermeked!

Csodák palotája!
Kupolája az ég.
Oldalt a határa:
Völgy látta személy.

Művészetek!
Bennetek leltem
meg gyönyörűségemet!
Égre hajló lámpafény,
mi megvilágít titeket.
Szív honol a képben,
s benne rejlik a zenében.
Dalra fakad a vers,
mindenkit megölel.
Érző szívek zenéje
igaz versszakokra lel.

Szivárvány színű zenét
zenél a zenész.
Megperdül a láb,
a testet mozgató,
belülről fakadó,
lélekhez simuló
varázs.

Kifejezi, mi bennem van mélyen,
szavak nélküli igazi lényem!

Szép valóság!
Álmaimban égő tűz!
Gyermeki álmok!
Valóságtájon élő fűz,
mely alatt megpihensz:
te felnőtt, te fényt követő
lény. Ki már e táj várta,
csoda látta csillag
voltál egykoron……!

Korod: valóság látta,
sziporkázó tűz láza.

A gyönyörűség
nem hivalkodó!
Lelked legmélyéből
fakadó
szépség.

Ki meglátja ezt benned,
az lesz párod,
égi lelked,
ki utadon elkísér.

Égben köttetett szentség!

Őrjítő ez a férfi
és őrjítő ez a nő!
Észtveszejtő őrvényben
éljük meg szerelmünk
lényegét.

Testünk összeér.
Bennünk van a tűz,
s fűz reményeket,
melyek szédítő mélységbe
emelnek bennünket!

Együtt mélyülünk,
s együtt repülünk!
Vad lázban égünk
és gyengéden
szeretünk.

Örvénylik testünk
karjaink között,
világlik lényünk
a gyöngyszemek
mögött!

Mikor már nem hiszed hogy élvezed
Mikor nem ér hozzád kit szeretsz
Mikor élsz de silány a vágyad
Mikor élsz de kicsi a lángod
Mikor már nem figyeled a másikat
Csak az a fontos mi a nap rád ragadt
Mikor nem látsz már csak a szemeddel
Mikor minden más a semmibe vész el
Mikor nincs más gyönyör csak a valósítás
Mikor nincs már neked mi nyugalmat ád
Mikor nincs már ott a Te Valód
Mikor nincs már ott a Te Otthonod

Akkor minek és kinek és miért és hová
A lényeg úgyis elveszett
A porban hullsz
Ahonnan jöttél
Élő halott
Hol van a mezsgyéd

Szikrázó nap kél
az ágyamon. Áthajol
a fény az ablakon.
Otthonom falán
ád vigaszt.

Percek múlnak el, míg
ébredel, te kedves, szép
személy, kit befogadott
otthonom rejtekén
felvillanó fény.

Oly jó, hogy vagy.
Ki is vagy egyáltalán?
Ez talány. Nem
ismert lény, ki fekszik
ágyamon. Utamon
segít talán?
Talány.

De akkor miért vagy
itt? Ki fejti meg
e kérdést? Miért
kel fel napom és lát
meg téged e
pamlagon?

Mit keresel és
mit keresek én,
hogy itt vagy
szobám rejtekén?
Miért csillan, miért
villan e fény e
szép nap reggelén?

Tengernyi szép érzés,
mi fűz hozzád!
A vágy, mely bennem
él tested, lelked iránt.
A szó, mely igaz,
s mely mindenen áthatol.
A szívemben az érzés,
mely mindent igazol!

Belőlem szól a szó,
mi szádat elhagyó
puha érzés.
Benned él a vágy, mely
nálam táptalajt talál.

Érzéseink színtere,
szívünk igaz mélysége.

Nézd a madarakat, kik az égen szállnak!
Türelmesen várnak, ha vége van a nyárnak!